Index: Viszonylag hosszabb ideig laktál egy bankjegykiadó automata tövében.

Horváth Ferenc: Budapesten egy építkezésen dolgoztam, akkor már hajléktalan voltam, nem volt hol aludnom, hideg volt januárban. Egy óbudai bank előterében húztam meg magam, amit éjjel bankkártyával ki tud nyitni, aki pénzt szeretne kivenni. Volt bankkártyám, pénz nélkül, így ki tudtam nyitni. Olyan helyet kerestem, ahol nincs mínusz, nem esik rám a hó, és nem tud akárki bemenni. Aki oda bemegy, csak nem fog egy alvó embert megverni, kirabolni. Mondjuk ez nonszensz. Mit tudott volna tőlem elvenni, a cipőmet?

A bank nem szólt?

Volt kamera, de nem szóltak, előfordult, hogy a fejem felett vettek ki pénzt.

Volt egy bicikliboltod a Dohány utcában 2003-ban, aztán három évig hajléktalan voltál. Két évet Budapesten, egyet Londonban.

Igen, volt egy bicajboltom 2003-ban, ami egy kicsit megelőzte a korát. Most nagyon jól menne, de akkor kevésbé ment. Februárban nyitottam, ősszel be is zártam. Régi kerékpárokat újítottam fel, szereltem és árusítottam is. Először még albérletben laktam, de amikor láttam, hogy kevésbé megy a bolt, beköltöztem a bicajboltba, fent aludtam a galérián. Reggel lementem dolgozni, szereltem, este felmentem aludni. Aztán bezártam, lehúztam a rolót és álltam az utcán. Nincs családom. A szüleim meghaltak. Van egy nővérem az Egyesült Államokban, vele próbáltam felvenni a kapcsolatot, de nagyon elutasító volt. Maradtam Budapesten az utcán, aztán bekerültem fél évre a hajléktalanszállóba.

Erre a szállóra igaz volt az, amit a magyar hajléktalanszállókról beszélnek? Hogy meglopják az embert, és a hajléktalanok nem nagyon szeretnek ott lakni?

Ha kutyákat tartanának ilyen helyen, akkor az állatvédők tiltakoznának. Borzalmas körülmények vannak. Tizenketten voltunk egy elég kis szobában, emeletes ágyakon. Hiába szellőztettünk.. Egyszerűen, az kevés volt, szinte elszívtuk egymás elől a levegőt.

Nem sok mindenem volt. Akkor már mindent elvesztettem, főleg ruháim maradtak. Úgy voltam vele, ha akarják ellopják, ha akarják nem. A minden mindegy állásponton voltam.

Lettek barátaid a hajléktalanszállón? Mennyire tartanak össze, akik ott laknak?

A mi szobánkban segítettük egymást, ugyanazzal a tizenkét emberrel voltam fél évet. Volt, hogy nem tudtam kifizetni a havi háromezerkétszázas bérleti díjat, és adtak kölcsön. A szálló mellett volt egy kenyérgyár és onnan rendszeresen hoztak át nekünk kenyeret, tetették a recepción. Olyan is volt, hogy a Tescóból loptam. Nem hoztam ki, csak kértem tízdeka sajtot, fogtam két zsömlét, elvettem egy narancsdzsúzt és megettem. Ez az igazi megélhetési bűnözés, ötszáz forintos tétel.

Vannak olyan kapcsolataid, amik megmaradtak? Tudsz valamit arról, hogy mi lett a többiekkel?

Nem tudok. Akkor nem akartam kapcsolatot tartani, nemcsak velük, a régi barátaimmal sem. Egyszerűen nem volt mit mondani. Megkérdezték, hogy vagyok. De mit mondhattam volna. Hogy fogalmam sincs, hogy vagyok, az utcán lakom? Magyarországon az emberek nagyon negatívan állnak a hajléktalanokhoz. A rokonaim között voltak, akik szóba sem akartak állni velem, úgy érezték, mintha nem a család tagja lennék, kirekesztettek. A testvérem nem nyújtott segítő kezet, de az édesanyám két húgához hetente egyszer-kétszer elmehettem lefürödni, ebédelni. De nem voltak terveim, nem volt semmim, nem láttam a jövőmet sehogy.

Ha beszélhetnél azokkal, akik bántják, lenézik a hajléktalanokat, mit mondanál nekik?

Próbálják meg az embert látni, aki lehet, hogy szenved. A hajléktalannak is voltak szülei, gyerekkori barátai, szerelmei, és ezek a kapcsolatai valahogy megszakadtak. Esetfüggő, hogy a hajléktalan tehet-e a helyzetéről. Van, hogy saját hibáján kívüli okokból történik, mint például én, akinél egy hibás üzleti befektetés volt az ok. Adni kell esélyt, és ha meg tud kapaszkodni, segíteni kell tolni.

Dolgoztál, mialatt az utcán éltél?

Ébredés után elmentem egy munkaügyi központba a Dózsa György útnál, ahol volt internet és lehetett telefonálni. A délelőttök így mentek el, aztán bementem a könyvtárba és estig olvasgattam. Vallási témájú könyveket, már akkoriban is nagyon érdekelt a Zen buddhizmus.

Nagyon nehezen találtam munkát, biztos, hogy rá volt írva az arcomra. Úgy voltam vele, hogy nekem már mindenképpen munka kell, akkor már nem ettem három napja. Kaptam állást egy étteremben, mosogatni kezdtem, de nagyon mélyponton voltam, a szálló miatt is, csak erre tudtam gondolni és nem tudtam dolgozni. Aztán egy ismerősömnek volt egy hajója az újpesti kikötőben, arra kellett vigyázni, pénzt nem kaptam érte, de odaköltözhettem. Aztán volt, hogy vonaton aludtam. Arra a vonatra szálltam fel rendszerint, ami már nem ment éjszaka, csak állt a Nyugatiban. De sokszor volt, hogy a biztonsági őrök felébresztettek, lerugdostak a vonatról, akkor lefeküdtem egy padra és aludtam tovább. Arra gondoltam, megfagyok éjszaka, és hogy azt már úgysem fogom olvasni a holnapi újságban.

Sokszor nem hiszem el, hogy ezek megtörténtek, de nem cserélném el.

Mit adott neked ez a három év?

Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom, és egyszerűen mondtam magamnak, Ferenc, nincs is mit feladnod, mit szórakozol? Ülhetsz a járdapadkán egy órát, egy hetet. Ideig-óráig el lehet ücsörögni, aztán menni kell tovább. Felálltam én is és mentem. Persze ez nem volt ilyen egyszerű. El kell tudni engedni mindent. Nem szabad nagyon ragaszkodni, sőt egyáltalán nem. Kicsit sodródni kell és az élet előbb-utóbb segít. Túl vagyok már rajta, de például nem okoz problémát, hogy lefeküdjek bárhol. Van egy poncsóm, mindig velem van. Aludni kell. Amikor eljutsz egy olyan pontra, hogy olyan fáradt vagy, hogy mindegy, hol alszol, akkor el tudsz aludni.

2006 áprilisában nem találtam munkát és egyetlen ötletem az volt, hogy kimegyek külföldre. Korábban dolgoztam öt évet Izraelben vendéglátósként, és nyolc hónapot egy óceánjáró hajón is, jól beszélek angolul, úgyhogy összecsomagoltam mindent egy hátizsákba és kimentem Londonba. Mindegy volt, hogy Budapesten maradok, vagy kimegyek, úgy gondoltam, itt is, ott is éhen tudok halni.

Hogy szereztél pénzt a jegyre?

Az édesanyám egyik húga adott hatvanezer forintot, arra az összes pénz elment. Egy nadrágom volt, néhány pólót vittem ki, meg két pár cipőt. Harminc fonttal érkeztem Londonba, abból 15 font volt, hogy bejutottam a városba a reptérről.

Mi történt az első napon, amikor megérkeztél?

Fogalmam nem volt, London melyik pontjára érkeztem. Elirányítottak a Trafalgar térre, onnan nem tudtam merre menjek, pénzem sem volt. Egy kisebb sikátorban lefeküdtem aludni, reggel két rendőr ébresztett. Igazoltattak, megkínáltak egy cigivel, beszélgettünk, aztán hagytak tovább aludni. Másnap két szociális munkás ébresztett, segíteni akartak, mondták, hogy két utcára onnan van egy központ, ahol lehet zuhanyozni, reggelizni, kávézni. Oda jártam be hónapokig, információkat gyűjtöttem a londoni életről, munkalehetőségekről, délutánonként az otthoni szokás szerint könyvtárba jártam és olvastam. Négy hónapig egy templom lépcsőjén aludtam, a pap keltett reggelente. Először heti néhány nap hirdetőtábla-tartás volt a munkám, annál rosszabbat nehéz elképzelni. Az első húszfontost nyolc hónappal később láttam, nem is ismertem a bankjegyeket.

Most egy foglalt házban élsz Kelet-Londonban, a belvárosban. Angliában legális a foglalt ház, az üres ingatlanokba beköltözhet, akinek nincs fedél a feje felett.

Dolgoztam egy hajléktalanokat segítő alapítványnál, mint önkéntes kerékpárszerelő és oktató. Munka után általában az utcán ücsörögtem a járda szélén és cigarettáztam. Nem siettem, nem volt hova, nem volt kihez. Egy ilyen alkalommal leült mellém egy lány és tüzet kért. Ania, Lengyelorszagból. Ő foglalt házban lakott és behívott magukhoz, így kerültem fedél alá. Nem fizetünk albérletet, nincs rezsim, csak villanyt fizetünk. Sok ruhám jótékonysági szervezetektől van.

Három évig voltál hajléktalan, milyen érzés volt újra lakásban élni?

Nemcsak voltam, hajléktalan vagyok most is. Furcsa volt például megint főzni. Ezeket nem lehet elfelejteni, de tényleg ki tud esni, hogy milyen az asztalnál, késsel-villával enni. Most egy kertészetnél dolgozom, gazdag emberek magánházainál. Dolgoztunk egy görög olajkereskedőnél, akinek kilenc tankerhajója van, nemrég egy szaúdi hercegnél is jártam. Felülök reggel a kelet-londoni szegénynegyedben a biciklimre és Nyugat-Londonban egy szaúdi herceg füvét vágom. Nehezen fér bele a fejembe.

Mi a különbség a budapesti és a londoni hajléktalan élet között?

Ég és föld, nagyjából. Ha a konkrétumokat nézzük: Londonban sokkal több helyen osztanak ruhát, télen kabátot, hálózsákot. Használt ruhákról beszélünk, de alig hordott darabokról van szó. Ruhagyűjtő konténerek is vannak. Itthon nem nagyon volt ilyen, ki is lukadt a cipőm télen, abban jártam a hideg latyakban. Aztán nem bírtam tovább elviselni, bementem a Tescóba, és loptam egy újat. Londonban minden nap van ételosztás, ingyenkonyhából is sok van, reggelizni és ebédelni lehet, sőt, itt hideg-meleg víz is van, ahol le lehet zuhanyozni, borotvát is adnak. Itthon korlátozottak a lehetőségek, csak két helyet tudok fürdésre, mosásra pedig csak egyet. Ismerek olyan hajléktalanokat, akik nem is mosnak, megvárják a következő ruhaosztást, aztán kidobják az előzőt. Meg is szóltam őket.

Mi visz rá valakit, hogy kiugorjon egy nagyon nagyon magasan lévő helikopterből egy másik emberre csatolva?

Nincs pénzem, az utolsó pénzemen hazajöttem egy hétre és a 35. születésnapomra tandemugrással leptem meg magam. Az ejtőernyőzés a gyerekkori álmom volt, ahogy a fotózás is, meg is vettem álmaim gépét Londonban egy analóg F4-es Nikont.

Az ejtőernyőzés olyan, mint a szerelem első látásra. Már az első ugrás sokat adott. Most bizalomról beszélek, tökéletesen meg kell bíznod abban a személyben, akire rá vagy csatolva, mert tizenöt hosszú percig rajta múlik az életed. Életedben először találkozol valakivel, majd rövid beszélgetés után együtt vetitek ki magatokat három és fél kilométer magasból. Azt hiszem lassan helyre fog állni az emberekbe vetett, és elvesztett bizalmam. A hajléktalanok egyik legnagyob problémája szerintem a bizalom hiánya. Senki sem bízik bennük és ők sem bíznak senkiben. Én dolgozom rajta.

Egyszer szeretném elvégezni az ejtőernyős tanfolyamot is, de az 300 ezer forint. Ezen kívül egy kertészeti iskolát vagy Budapesten, vagy Londonban.

Azt mondtad, egyszer hazajössz, nem is sokára.

Szeretem Budapestet, jó lenne valahol egy városkörnyéki területen házat építeni. Három évre terveztem Londont, abból kettő eltelt. Újra vannak álmaim, szeretném megnézni az északi fényt, és szeretnék eljutni Indiába is. Azt szokták mondani az emberek, hogy idealista vagyok. Lehet.

Öt évvel ezelőtt az utcán éltél. Mi lesz mostantól számított öt év múlva?

Na látod, ezen még egyáltalán nem gondolkoztam.